Nagy várakozásokkal ültem be Martin Scorsese első 3D-s családi filmjére, amelyet 5 Oscar-díjjal jutalmaztak, és amelyről már mindenfélét hallhattunk. Nem csalódtam.
A Hugo egy árva fiúról szól, aki a vonatállomás falai között, titkos járatokon közlekedik, és órákat javítgat. Amikor ezzel végez, kiül a toronyba nézelődni egy kicsit, vagy épp a régi automaton-ját javítgatja, amelyet még apjától kapott. Néha elcsen dolgokat, akkor az állomásfelügyelő üldözőbe veszi, ő meg elmenekül. Így megy ez nap, mint nap. Egyedül.
Ez a film valójában kettő, csak együtt lett elmesélve. Megismerhetjük az állomás életét, ami százszor izgalmasabb, mint elsőre tűnik. Hogy udvarolnak egymásnak a nénik és bácsik, hogy alakul át az állomásfelügyelő jelleme, csak ezekért is érdemes lett volna megcsináli a filmet. Emellett azonban megtapasztalhatjuk a régi filmezés szépségeit, csodáit, azt az élményt, amit azok éltek át, akik megnézték a világ első filmjét. A Hugo sajátos világába olyan gyorsan beszippant, hogy fáj visszatérni a valóságba később.
Sacha Baron Cohen játéka csodás, és a gyerekszínészek is hozzák a szintet, főleg a különös lányt, Georges papa keresztlányát játszó Chloe Grace Moretz. És még nem beszéltem a technikáról. A film nagyon drága volt, 150 millió dollárba került, és csak 100 millió körül hozott, tehát bukás volt. Ellenben a szemkápráztató 3D effektek, aminél jobbat az Avatar óta nem láttam, és a csodás operatőri munka, ami számomra az első percben megragadt. Én csak ámulni tudtam. A zene pedig csodás, szinte végig egy témát variál, de nagyon szép, és sokat ad hozzá a filmhez. Számomra 8/10, csak ajánlani tudom.
Utolsó kommentek